2010 augusztus 7. | Szerző: Unachit
Azt hiszem elértem a mélypontot. Tegnap elsírtam magam a munkahelyemen. Amikor éreztem, hogy már nem bírom tovább igyekeztem nem feltűnően elsuhanni a mosdóba. Ilyen még nem fordult velem elő soha. Még az is ritka, hogy sírok, erre tessék… Alig bírtam összeszedni magam és visszamenni az emberekhez, persze kérdezték, miért olyan piros a szemem, van e valami baj. Erre nagy bőszen előadtam egy mesét, hogy a kontaktlencsémtől begyulladt egy kicsit a szemem. Nem térek magamhoz, nem tudom ki ez az ember a bőrömben, aki sír és hazudik.
Talán az alváshiány (mostanában kicsit összejött a meló) vagy a múltam kísértetei zavartak meg nem tudom, valószínűleg a kettő együtt. Az eltemetett kis ládáim előttem mászkálnak, hiszem ugyanoda mentem vissza dolgozni ahol tavaly is voltam diákmunkán és ott van az a fiú aki összetörte a szívem és nap mint nap látom, kedvesen köszönök neki, megkérdezem, hogy mi újság vele. Na erre fejelt rá a sors, hogy az a fiú akit én bántottam meg pár napra besegített, aki közölte, persze nem velem (de tudok róla az emberek az ilyen dolgokat szívesen közlik a másikkal), hogy tulajdonképpen látni sem akar. Na ilyen társaságban dolgozom, és tegnap mindezt már nem bírtam lenyelni, ki kellett jönnie azoknak a könnyeknek.
Persze ettől még nem tudom ki vagyok, és már azt sem tudnám megmondani, hogy hol kezdődött ez az egész szentimentálissá válás. De már itt van, és most ezzel kell megtanulnom élni. Talán megpróbálom ügyesen álcázni, maszk mögé bújok, cinizmussal iróniával felfegyverkezne és jöhet aminek jönnie kell. Egyszerűen hangzik. Nem tudom, hogy miért vagyok szétesve, és miért nem tudom összeszedni magam, és olyan lenni mint régen… Akkor legalább még elhitték rólam, hogy “kemény” vagyok, most meg csak egy hisztis idiótának érzem magam…
2010 május 28. | Szerző: Unachit
Folyton kattog az agyam, nem
tudok aludni, pihenni, tanulni… Rettenetes. Hatalmas görcs van a gyomromban az
elkövetkezendő vizsgák miatt (mintha csak érettségi előtt lennék – akkor
éreztem így magam). Félek. Félek, hogy nem tudom teljesíteni a követelményeket,
és lemorzsolódom. Az agyam persze ezzel nem tud szembenézni, folyton
problémákat generál, ezért jelenleg még a problémáimat sem tudom ráncba szedni,
melyik az, amelyik csak kamu, hogy túléljem a napot és melyek a tényleges problémák?
A srácnak, akiről nemrég írtam,
nemsokára lesz a szülinapja, és persze már jóval előtte elkezdtem gondolkodni
azon, mivel lephetném meg. De semmi. Csak ostoba és személytelen ajándékok
jutottak az eszembe. Úgy érzem nem is ismerem. Még mindig bizonytalan vagyok a
tekintetben hogy „jók vagyunk-e” együtt. Én nem ilyen lányt képzelnék el mellé,
nem hiszem, hogy rám lenne szüksége. Tudom, hogy butaság ez az egész, és hogy
ezt nem nekem kell eldöntenem, hiszen nem idióta, csak tudja mi a jó neki, de
akkor is jobb lenne, ha minderre most jönne rá, mint hónapok múlva. Azt hiszem,
úgy érzi, ismer engem, de akit ő ismer, az tényleg én vagyok??? Sajnos túl sok
minden felett szemet hunyok, olyan dolgok felett, amik egyáltalán nem esnek
jól, de nem tudok erről vele beszélni, képtelen vagyok mindezt a szemébe
mondani, és nem akarok ilyen lenni. Egy jó kapcsolat nem lehet ilyen,
őszintének kell lenni, vagy nem?
Megfogadtam, hogy várok a
vizsgaidőszak végéig, amikor már nyugi lesz a gyomromban, akkor majd újra
gondolom ezt az egészet. Szép elképzelés… azonban ezeket nem lehet csak úgy egy
ládába betenni és elrejteni valahová. Kavarog az agyam az ilyen hülyeségeken és
totál idiótának érzem magam. Utálom a bizonytalanságot és azt, hogy
döntésképtelen vagyok. Pedig ez nem nagy ördöngösség, legalábbis nem kellene
annak lennie. Miért nem tud megegyezni a szívem és az eszem, hogy mit tegyünk,
vagy miért nem uralkodik egyik a másikon, ne bennem játszódjon le a demokrácia…
Vagy ha mégis, legalább hagyjanak pihenni, egyetlen éjszakára, amikor nyugodtan
el tudok aludni, és nincsenek álmok, amik összezavarnak az éjszaka közepén és
ne kelljen görccsel ébrednek… csak egy éjszakát kérek, hogy erőt gyűjthessek…
2010 március 23. | Szerző: Unachit
Körülbelül egy hete, hogy nekem szegezte a kérdést, mikor békésen pihentem mellette: szeretsz? Ez az egyszerű kis szócska pillanatok alatt visszarántott a földre, hebegtem-habogtam, míg végül kinyögtem, hogy azt hiszem. Többre nem tellett.
Azóta folyton ez jár az eszembe, miért kérdezte egyáltalán, ezek szerint számára fontos, hogy kimondja az érzelmeit és a szavak megnyugtatják. Nálam ez nem teljesen működik így, inkább a cselekedetek a tettek a mérvadóak, a szavak gyakran hazudnak de a tekintet, és a test nehezebben.
Most már azt sem tudom hogy a válaszom jó volt e illetve, létezik egyáltalán jó válasz? Igazat akarok neki mondani, nem akarom hitegetni, vagy hazudni neki, de jelenleg azt sem tudom, hogy mi az igazság.
Mi egyáltalán a szerelem? Honnan tudja, az ember, hogy szerelemes? Le lehet ezt írni általánosan? Azt hiszem nem. Azt tudom, hogy szeretek vele lenni, megnyugtat a jelenléte, szeretek hozzábújni, érezni az illatát, szeretem amikor grimaszol vagy amikor eltorzított hangon kezd el beszélni. Másrészről viszont félek, hogy csak áltatom magam a tekintetben hogy összeillünk, félek, hogy egyik reggel amikor rám néz már csak engem fog látni, és nem azt akit belém képzelt és nem leszek neki elég. Még azt sem tudom kit lát bennem, hogy egyáltalán milyennek tart.
Bár tény, hogy a szerelem kérdésében, az ő érzelmeitől valamelyest el kell vonatkoztatnom, hiszen attól még szerethet az ember valakit, ha a másik nem is ugyanezt érzi. Hát hogyne, mennyi fájdalmat és sírást előzhetne meg az ha csak azt szerethetnék, aki szintén ugyanúgy érez irántunk. Mennyivel könnyebb lenne, és mennyivel magányosabbak lennének úgy az emberek…
2010 február 25. | Szerző: Unachit
Hogy milyen embereket szoktam irigyelni idővel fokozatosan változik. Bár az emberek többsége olyan dolog miatt néz a másikra irigységgel, ami úgy gondolja nincs meg benne, vagy nehezen elérhetőnek tartja.
Hogy én kiket irigylek? Talán a magabiztos embereket, akik nagyon is tudják magukról, hogy nem tökéletesek, ennek ellenére képesek elfogadni magukat, de persze nemcsak otthon a sötét szobában, ahol nem látja őket senki, hanem akár egy egész tömeg előtt. Nekem ez azt hiszem nem megy. Pedig a legtöbb dolog ami nem tetszik magamon velem született, a génjeimben hordozom. De úgy érzem, ez nem jó mentség, ez nem kifogás, nem elég nyomós érv: hogy tessék én ilyen vagyok.
Szeretünk idomulni, mindenki tartozni akar egy közösséghez (ezt még Maslow szükségleti hierarchiájában is megjelenik) és ami ennek ellenére fontos, ugyanebből a közösségből ki is akarunk tűnni, hiszen senki sem szeretne átlagos lenni, hát nem nevetséges? Ez eleve egy ellentét mégis sokan mindkettőnek meg akarnak felelni, és ebbe a folytonos harcba hasad meg a személyiségük, és ha arra kerül a sor, hogy már önmagukat adhatják, arra elfelejtik kik is voltak, miben hittek, már csak a tömeg hangja visszhangzik a szájukon.
Mennyi időt és fáradságot tudnánk megspórolni azzal, ha elfogadnánk önmagunkat. Persze ez senkinek nem áll érdekében, hiszen a tömérdek terméket és szolgáltatást nyújtó piac nem engedheti meg magának, hogy elveszítse fogyasztóit, és az sem szerencsés, ha az emberek túlságosan erősek, akkor nehezebb lenne őket vezetni.
Mondjuk, legalább egy napig kipróbálnám mindezt, amikor nem húzom be a hasam, nem kerülöm azokat akik magabiztosabbak, és nem gondolok arra, hogy ők mit gondolhatnak rólam. Boldogabb lennék? Talán. Én lennék? Valószínűleg nem, hiszen ez a görcsös, félős, visszahúzódó ember vagyok én, ha mindez megszűnne mi maradna???
2010 február 19. | Szerző: Unachit
Ha visszagondolok eddigi
életemre, nem csak a ténylegesen megtörtént dolgok ébresztenek bennem
érzéseket, sőt sokkal jobban tudja azt bánni az ember, ha valamit nem tett meg,
ha valamit elszalasztott. Bár tényleg hiszek abban, hogy a dolgok mindig úgy
alakulnak, ahogy kell, illetve eleve el vannak rendelve, nem igazán hiszek a
véletlenben. Tehát ha ebből indulok ki, azt hiszem, nem változtatnék semmin
sem, hiszen ki tudja milyen hatással lenne a jelenlegi életemre, ahhoz túlságosan
is ragaszkodom hozzá.
De van egy másik fontos része
ennek az életnek, ezt pedig az álmok jelentik számomra. Itt nem úgy értem az
álmot, hogy jövőkép, illetve amit el szeretnék érni, nem itt a ténylegesen megálmodott
dolgokra gondolok.
Egynéhányat közülük máig nem
tudok elfelejteni. Némelyikükből csak az érzésre emlékszem, hogy mennyire
boldog voltam, máskor az egész történet élénken megmarad. Emlékszem volt olyan
időszaka az életemnek, főként a középiskolás éveim alatt, hogy tudatosan az
álomba menekültem, nem tetszett az életem, ilyenkor az álmok jelentették a
vigaszt. Délután hazaértem, ettem valamit, tanultam egy kicsit majd aludtam
egyet, persze előtte kellő mód felkészültem, éber álmodozás, majd jöhet a
tényleges álom, csakhogy biztosan kellemes legyen.
Mára már ezekre nincs szükségem, csak,
néhanapján amikor minden összejön, és kicsit el akarok szakadni az adott
szituációból. Most éppen az ellenkezője történik, úgy érzem minden rendben,
például amellett lehetek, aki fontos és azt akarom, hogy ez sose legyen
másképp, majd elalszom és jönnek a majdnem rémálmok, hogy mi minden mehet
tönkre mi következhet be.
Nem tudom, miért kínoznak ilyen
dolgok. Gabriel García Márquez írta: „Az álmokban az a jó, hogy sohasem
tudjuk, igazak-e vagy hazudnak.” Hát nekem pontosan ez a
problémám nem tudom, mennyire hihetek nekik, hogy mennyire tükröznek engem, és
mennyire a tényleges körülményeket.
Mint már írtam, nemrég
találkoztam egy sráccal, elég jól elvagyunk, bár még nem nyerte el a
bizalmamat. Éppen nála aludtam, szorosan hozzábújva, amikor még álmomban is ő
jelent meg, de ott egyáltalán nem éreztem jól magam vele, gúnyosan beszélt
velem, mintha semmibe venne. Az a legrosszabb, ami az ébredés után következik,
mármint nehéz ezen túltennem magam, pedig tudom, hogy azt nem ő mondta, de
mégis annyira valóságos az egész. De nem mondhatom azt neki, hogy bocs kell egy
kis idő, épp rólad álmodtam és az álmom alapján látni sem akarlak.
Valószínűleg az áll a háttérben,
hogy nem bízom sem benne sem magamban. Nehéz elhinni, hogy valaki minden hátsó szándék
nélkül kedvelhet, illetve hogy nem csak egy játékszernek tekint. Jelenleg el
sem hiszem. Remélem ez megváltozik és tudok majd bízni legalább magamban, addig
pedig elfogadom hogy az álmok is egyensúlyban vannak, ha rossz időszakot élsz
át életben tart, ha pedig kicsit a föld felett lebegsz, a földre húz…
2010 február 13. | Szerző: Unachit
Gondolom mindenki volt már úgy,
hogy azt érezte túlságosan simán ment egy-egy ügy, illetve túl jó a helyzet.
Nem tudom, miért nem tudok tiszta szívből örülni bizonyos dolgoknak, de
valahogy mindig bennem van egyfajta félelem, hogy ha hozzászokom, és eltűnik, abba
belepusztulok.
Sokszor ábrándoztam arról, hogy
majd találok magamnak egy olyan fiút, aki az előzőekkel ellentétben megbecsül
és talán szeretni is fog. Úgy gondoltam olyan helyen találkoznánk, ami annyira
hétköznapi, hogy pont ezért hihetetlen, például a buszon leült mellém, a
vonaton egy kabinba kerülünk, vagy akár az utcán ő szed fel a földről miután
elcsúsztam a jégen.
Nemrég tényleg így találkoztam
egy sráccal. Nagyon furcsa volt, hiszen így még sosem ismerkedtem meg senkivel
sem, mármint először általában barátok voltunk, majd abból alakult ki valami,
vagy éppen nem alakult ki semmi. De ő már akkor megtetszett. Nem sokkal rá
találkoztunk és az óta is együtt vagyunk ennek már három hete. Egészen a mai
napig élveztem ezt az egészet, ám most megint előjött ez a fura félelem,
aggodalom elegye. Furcsa ez az egész, minden túl jól alakul, meg sem lepődnék
azon, ha közölné, hogy csak szórakozott egyet velem, mert bután hangzik, de
akkor állna helyre az egyensúly. Másrészről hiszek abban, hogy az életünk
területén nem mehet mindig minden rendben, mármint család, munka, párkapcsolat,
anyagiak valaminek szükségszerűen rosszul kell mennie, tehát ebből a
feltételezésből kiindulva, ha a párkapcsolatomban minden jól alakul, mi lesz az,
ami átveszi a helyét? Tulajdonképpen ez sem jobb, hiszen óvatosan és gyanakvóan
figyelek mindent, várva az intő jeleket. Nem utolsósorban a miatt is frusztrált
vagyok, mert ilyenek miatt aggódom, ami teljesen baromság, és bosszant, miért
nem tudom élvezni a pillanatot?
Talán odavagyok a problémákért,
vonzanak a nehéz helyzetek, és ha éppenséggel minden jól megy, hát akkor majd
gerjesztek magamnak okot az aggodalomra. Szánalmas…
Ami pedig még inkább nevetséges,
hogy az életem többi részén sincs minden rendben, sőt! A családomban is akad
probléma szép számmal (munkanélküliség, veszekedések), a suliban sem mindig az
elképzeléseim szerint alakulnak a dolgok, és hát az anyagiak tekintetében sem
vagyok éppen eleresztve, tekintve, hogy nem tudnak a szüleim segíteni, illetve
mivel költségtérítéses finanszírozásra vettek csak fel a pótfelvételi
keretében, még ösztöndíjat sem kaphatok. Jelenleg igyekszem valami munkát
találni, hogy kihúzzam év végéig. Persze az önállóság nagyon tetszik, már
régóta vágytam erre, de azért lehetne néha könnyebb is.
Tehát tényleg hihető lehetne a
gondolat, hogy valami igenis lehet jó,
de akkor miért nem tudom elhinni???
2010 január 16. | Szerző: Unachit
Kavarognak bennem a gondolatok…Az egyik legjobb barátom úgy döntött, hogy másik fősulin folytatja a tanulmányait, persze megértem a döntését, de már most hiányzik. Év eleje óta folyton együtt lógtunk, először csak az egyik volt osztálytársammal jött, majd kíséret nélkül. Kicsit olyan volt, mintha a bátyám lenne, vigyázott rám és mindig számíthattam rá. Nem tudom mi lesz velem, hogy ezután magányos óráimban kihez fogok fordulni…nagyon elszomorít…
Sokáig meg voltam arról győződve, hogy nem létezik fiú és lány között barátság, de a találkozásunk erre is rácáfolt. Valahol persze vonzódtam hozzá, de mégsem történt köztünk soha semmi, és az sem szomorított el amikor a barátnőjéről beszélt, sőt örültem annak, hogy boldog…
Azt hiszem találkoznom kellett vele, lehet, hogy mindez bután hangzik, de tényleg így érzem. Rengeteget tanultam tőle például, hogy nem kell feleslegesen “szenvedni”, ha adódik egy probléma nem keseregni kell, hanem meg kell oldani, hogy nem kell a többiekkel foglalkozni, és ő ezeket nemcsak mondta, ő is így él.
Persze folyton ugratott, szívatott sőt néha gúnyolódott, de remélem ő is emlékezni fog rám, és a közös fél évünkre, mert sajnos ennek a kapcsolatnak csak ennyi jutott. Nem érzem úgy, hogy eleget tanultam tőle és elengedhetném…szeretném ha még nem menne, de ez nem az én döntésem. Azért arra kíváncsi lennék ő mit írna ill. mit mondana rólam, és nagyon bízom abban lelkem mélyén hogy én is adtam neki valamit…
Kicsit úgy érzem megint egyedül maradtam, de most tenni akarok ez ellen. Tényleg megpróbálok nyitott lenni és barátkozni. Nem akarom megint úgy érezni magam, mint középiskolában nem fogok még egyszer olyan helyzetbe kerülni…ennél többet érdemlek. Nem hagyom, hogy elhitessem magammal, hogy másokat nem érdeklem, és a szobatársamat, aki teszem hozzá középiskolában az egyetlen barátom volt, még inkább közel engedem magamhoz, és megpróbálom előcsalogatni a csigaházából, hogy bulizzon, élvezze az életet, mert ha kihagyja igenis bánni fogja, lehet, hogy nem holnap, vagy a jövő héten, de egyszer biztosan…
2010 január 8. | Szerző: Unachit
Igazából szerelem…ez az egyik kedvenc filmem, ma megint megnéztem és még mindig a hatása alatt vagyok. Nem vagyok az a romantikus fajta, nem szeretem a szirupos dolgokat, a csöpögő sztorikat. Férfiban sem tetszik, ha túlzottan érzékeny, nem igazán hatna meg, ha csak néznénk mélyen egymás szemébe a kandalló előtt, vagy ha hosszú órákig szorítaná a kezem, vagy ha verset írna…De ez a film, mivel annyi kis történet színesíti nem tud igazán egyikben sem elmerülni, és ez nagyon tetszik.
Újévkor, bár nem szoktam fogadalmakat tenni(hiszen ahhoz nem kell egy jól hangzó dátum, hogy elhatározzunk valamit)de most mégis kicsúszott a számon egy ígéret magamnak(talán elvetettem a sulykot az alkohollal) még pedig az, hogy elfelejtem a sok sz*rságot amit 2009 adott és nem nézek vissza.
Hát mondhatni eddig bírtam…elsírtam magam…ami persze önmagában nem újszerű dolog, de ezelőtt általában szándékosan szoktam kisírni magam egyfajta lélekürítés céljából, persze mindenkitől távol(nem kell látniuk mennyire érzékeny vagyok, higgyék csak azt, hogy erős vagyok). Most is egyedül voltam, de most nem akartam sírni és mégis kitört belőlem. Egyszerűen hiányzik. Nem tudom felfogni, hogy lehetek ilyen szánalmas, hogy egy pasi miatt kiborulok, főleg egy olyan pasi miatt aki mindezt meg sem érdemli. Nevetséges volt az egész kapcsolat, és én nem szálltam ki…sőt élveztem, hogy minden kicsit kaotikus, persze az is lehet, hogy annyira szerettem, hogy ezt még a sok rossz sem tudta legyűrni.
Most próbálom elfelejteni, továbblépni. Folyton csak az ismételgetem magamnak, hogy nem működne, nem illünk össze és ami a legrosszabb, hogy soha nem voltam neki igazán fontos, és nem is lehetek, meg persze hogy nem ilyen férfit képzeltem el magam mellé, szeretném nőnek érezni magam mellette, de ez úgy nem megy ha folyton bizonygatnom kell, hogy igenis kell nekem, én pedig semmilyen megerősítést nem kapok.
Hát az ilyenek miatt nem vágyom egy komolyabb kapcsolatra, túlságosan fáj…és úgy érzem kezelni sem tudom az ilyen helyzeteket, nem állok arra készen hogy valakit teljesen beengedjek az életembe, hiszen ha mindenhova beszivárog, ha távozik annál nagyobb (z)űrt hagy. Jobb kalandozni, és játszani…így a szívem nem is kerül alku tárgyává. A szex nem szerelem, csupán vágy, csupán testiség semmi több…A szív az teljesen más, azt nyíltan senkinek sem adom oda, próbálom leplezni szerelmem, mert az túl nagy hatalom a másik kezében, kiszolgáltatottá tesz és meggyengít…
2010 január 7. | Szerző: Unachit
Most pedig, az előző kis bevezető után,
térjünk is vissza az eredeti gondolatmenethez.
Tegnap miután a matematika teljesen megkínzott és
jövő heti vizsgáimtól való félelem teljesen a hatalmába kerített, szükségem
volt egy kis kikapcsolódásra, így hát összekucorodtam a tv előtt és egyik
kedvenc orvosom dr. gregory house gondjaira bíztam magam. Percek alatt sikerült
kivernie a fejemből a problémáimat (és ebben az sem gátolt, hogy már láttam ezt
a részt) Érdekes témát boncolgatott ez az epizód, egy idős orvos szerette volna
ha a halálba segítik, mert már nem akart így élni. Persze dokinkat nem az ember
érdekelte sokkal inkább a betegsége és hogy megoldja a rejtélyt. Ami a végén
persze sikerült is, és kiderült hogy halálos beteg az öregember, így végül mégis
a segítettek neki meghalni. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi ilyenkor a
helyes, ill. lehet e egyáltalán kijelenteni, hogy van jó döntés. Azt hiszem,
mint oly sok mindent ez életben ezt is szubjektív énünk határozza meg. Most úgy
gondolom, hogy én nem kérnék ilyet, és mással sem tenném meg. Hiszen az hogy
érzünk, hogy érezzük a boldogságot, a fájdalmat, a kínt…nem ez az élet? És ha
ez az élet, miért engedném el olyan könnyen? Miért mondanék le róla önként?
Szeretném érezni az utolsó lélegzetemet. Régebben azt gondoltam szerencsések
azok akiket álmukban ér utol a halál. De mégsem ezt szeretném, persze nem
választhatjuk meg halálunkat, de ha már életünk kezdete homályba veszett
legalább a vége legyen tudatosan elménkbe vésve.
Nemrég olvastam az élet más oldali
megközelítéséről ami nagyon megtetszett, ezért szeretném veletek is megosztani:
“ A legmocskosabb dolog az életben a vége. Vagyis, kemény egy
dolog. Elveszi egy csomó idődet és mit kapsz a végén? Belehalsz. Ez lenne a
jutalom? A halál a bónusz? Vagy mi? Azt hiszem, hogy pont fordítva működik ez
az egész… meghalni kéne először, letudni rögtön. Aztán jönne az öregek
otthona. Ha már eleget fiatalodtál, akkor onnan kirúgnak. Kapsz egy aranyórát.
Dolgozni mész. Ledolgozol negyven évet, amíg végre elég fiatal vagy ahhoz, hogy
visszavonulhass és élvezd az életet. Bulizol, kipróbálsz ezt-azt. Közben
felkészülsz az iskolára – egyetem, középiskola, majd az általános. Utána
kiskölyök leszel és annyit játszol, amennyi beléd fér. Nincsen felelősség
egyáltalán a válladon. Aztán bebújsz egy kellemes, meleg helyre, ahol lebegve
töltöd az utolsó kilenc hónapodat és alaposan kipihened magad. Végül pedig egy
hatalmas ekszasztikus orgazmusban kimúlsz a világból.” Hát, hogy jobb
lenne e így élni, azt nem tudom, valószínűleg csak jelenlegi életünkből
figyelve lehet csábító, ezt azonban eldönteni nem az én tisztem…
2010 október 21. | Szerző: Unachit
Hát újra itt vagyok…ritkán írok ide, nem vagyok túl jó “blogger”
azt hiszem. Csak hát…(kifogások mindig vannak.) Jó lenne ha a
gondolataim, vagy a magamban folytatott kis monológjaim automatikusan
megjelennének, és nem kellene gép elé ülnöm, megvárni, hogy egyedül
lehessek magammal, elzárkózni az avatatlan szemek elől és begépelni a
zagyvaságaimat.
De most itt vagyok, egyedül, és írok. Kissé lenyugodott az életem,
diákmelónak vége (múltamat is otthagytam egy időre: már ami a pasikat
illeti) újra fősulin húzom az igát. Próbálok barátkozni, nyitott lenni,
közben alkalmanként dolgozgatom, hiszen valamiből meg kell élni, és
közben rohan az idő. Alig kezdtem bele még a második évembe és már itt a
zh hét. Készülnöm kellene, de valahogy nem akar rávinni a lélek, és ezt
pontosan tudtam akkor is amikor úgy döntöttem, hogy nem a koliban fogok
készülni, hanem otthon. Itthon nehéz tanulni. Itt a család, aki
körülvesz és mindig beszélni akar, aztán a különféle elfoglaltságok, jah
meg persze a pasi.
Hát igen be kell hogy valljam, nagyrészt miatta vagyok itthon. És ő
még mindig az a pasi akiről az előzőekben írtam. Lehet, hogy ez
egyeseknél nem nagy szó,hogy már lassan kilenc hónapja együtt vagyunk,
de számomra ez: hűha. Eddig még senki mellett nem bírtam, és ez vele
egyáltalán nem küszködés, sőt, az a borzasztó amikor nem vagyunk együtt.
Lehet ez is a szentimentalizmussal jár, meglehet. De ezt most élvezem.
Ritkán mondok ilyet, leírni meg főleg nem szoktam, mert ez után jön az,
hogy a Sors, Élet vagy bármi nagybetűs rádöbben, jajj hát rólad meg meg
is feledkeztem: ezúton küldöm a késett problémákat meg persze az újakat
is. És akkor már hiába toporzékolok, és szívom vissza a kimondott
szavakat, nem marad más mint földre huppanni és elkezdeni újra felállni,
mert minden erről szól a folyamatos szarakodásról (már elnézést a
kifejezésért).
Félek, hogy történik valami ami végképp beteszi a kaput. De a jövőtől
való félelemmel nem lehet élni, az nem visz előre. Ki kell teljesen
tárni a karunkat ha repülni akarunk amennyire csak lehet, hiszen ha
magunk előtt tartjuk igaz, hogy véd ha földre esünk, de lehet úgy
repülni? De elég ebből a sok repülésből…az ember nem repül.
Most kinyitottam a szívem neki kinyitottam. Nem tudom miért neki és
miért most. Más is megérdemelte volna. Ez különben nagyon rémisztő. Most
nincs B tervem arra az esetre ha ő nem lesz mellettem, mármint csak az
eleje van meg: összeszedem magam. De mi lesz utána? Jelenleg nem tudom
elképzelni azt, hogy nem vagyunk együtt, hogy megyünk egymással szemben
az utcán és csak kedvesen köszönünk mint a régi ismerősök. És ez
rémisztő. Mindig racionálisnak tartottam magam, aki az eszére hallgat,
és nem alapoz senki másra csakis önmagára, és erre tessék jön ő és
mindennek vége. Mostanában belőle nyerek erőt, mármint ha rossz a
helyzet és biztatom magam, rá gondolok valami kedves emlékre, vagy csak
arra hogy nincs semmi baj, nemsokára mellette leszek, vagy az esetleges
közös jövőnkre amit mondjuk hazatérve a munkából ő vár otthon. Gondolom ő
nem is sejti mennyit jelent számomra, azt tudja hogy szeretem, de azt
nem tudhatja, hogy én hogy szeretek. Félek attól mi lesz ennek a vége,
mi lesz akkor ha egyszer felkel és már nem néz úgy rám többet, én meg
itt maradok, mindezzel a szeretetkupaccal egyedül. Ez elég frusztráló
érzés, de legalább itt leírhatom. Remek elegy, hiszen az ember lánya
kiírja magából a gondját baját, és továbbra is csak egy lány marad,
semmi több.
Ez vagyok én egy lány. Ez biztos. És hogy mi a többi, azt még nem tudom.
Oldal ajánlása emailben
X