2006 november 16. | Szerző: Unachit |

Az emberek legalábbis nagy átlaguk azt hiszi magáról hogy megismerheti a másikat egy köszönésből, egy gesztusból vagy akár egy mozdulatból, vagy ha meg nem is ismeri de első benyomást ez adja. Hát igen… az első benyomások… NEM kellenek… feleslegesek…. Ha valakit nem ismerünk nem kellene rögtön beskatulyázni. Velem ezt tették és teszik folyton. Az osztálytársaim azt hiszik hogy a náluk jobb jegyeim miatt stréber vagyok, és ami a legfurcsább a tanár is ezt hiszi rólam. Múltkor például emelt törin lehajtottam a fejem mert ez már akkor a 8. órám volt azon a napon és eléggé elfáradtam….erre ő “jajj nem kell elkeseredni ha nem tudod a feladatot, majd gyakorlunk hasonlókat” ez a kijelentése eléggé szíven szúrt… és ezt a tanárnőt tényleg kedvelem is… de ne higgye azt hogy ismer… hiszen még én sem ismerem magamat…. felbosszantott, de talán nem is ő volt ennek az oka hanem saját magam. Nagyon zavar hogy nem tudok kilépni abból a szerepből amit rámszabtak…. és ami talán még ennél is rosszabb kezdek beletörődni. Egyre kevesebb emberrel vagyok jóban…valamiért nem keresik a társaságomat én pedig nem fogok térden állva könyörögni egyiknek sem, és most 3 év után kicsit furcsa is lenne olyas valakihez közeledni akivel nem is beszéltem ez idő alatt. Hogy őszinte legyek észre sem vesznek. Az osztály létszáma 25 fő, ebből 5 emberrel beszélek…. a többiekkel csak köszönő illetve “mosolygó viszonyban” vagyok. Nem mintha magasabb rendűnek tartanám magam náluk…sőt…tudom hogy nekem kellene nyitnom feléjük de nem megy…nem tudom rávenni magam….az nem én lennék…. Ezen régebben nagyon el voltam keseredve, aminek nyomai még máig bennem vannak pl.: amikor beérek a suliba nem a rövidebbik úton megyek, mert ahhoz el kellene vonulnom az előtt a folyósó előtt ahol rendszerint a “többiek” ülnek…és máig zavarban vagyok ha ki kell állnom órán a többiek elé és meg kell velük osztanom valamit, akár a gondolataimat, akármit, persze erre a tanárnőnek szintén megvan a saját kis magyarázata: “nem tudom kifejezni magam”. Ez tudom hogy nem normális, de egyszerűen ezen nem tudok továbbjutni. Még mindig eszembe jut az általános iskolai osztályom, a jól megszokott emberekkel akikben legalább annyi volt hogy tisztelték a másikat…. Hiányoznak, hiányzik a régi életem, de tudom hogy ameddig ezt siratom addig nem tudom értékelni a jövőmet sem. Valahol azt hallottam hogy az igaz barátságok a középiskolában kötődnek, de ez nem igaz, régen talán az volt de a mai fiatalok érzelmileg már annyira fejlettek hogy ezek a kapcsolatok már általános iskolában kialakulnak, és ez még az én “többiek”-emre is igaz. Fogalmazást kellett írni a legjobb barátunkról, és egyikük sem az osztálytársát választotta hanem valaki mást, így talán én is kicsit megnyugodva hátradőlhetek: nemcsak bennem van a hiba.