2006 november 22. | Szerző: Unachit |

Néha, van úgy hogy ok nélkül lesz könnyes a szemünk, amikor nem tudjuk igazán eldönteni hogy végülis mi okozta, mi volt az utolsó csepp… Szörnyen szorító érzés kerít hatalmába és már szinte könyörögnél hogy sírhass, de nem megy…Valami visszatart. Pedig milyen jól jönne a megkönnyebbülés, hogy a “poharunkban” lévő bajainkat eltegyük, valahova mélyre, amit magunk elől is dugdosunk, amit nem lehet parancsszóra előhívni, valami megmagyarázhatatlan helyre. Lehet hogy furcsán hangzik és talán az is, de szeretek sírni, itt nem a hisztire kell gondolni, mások előtt igyekszem nem sírni, keménynek próbálom feltüntetni magam, ami néha nagyon nehéz. A múltkor például az iskolában, németórai felelésre készültünk, és egy lány bedobta hogy szólni kellene a tanárnőnek hogy most a névsor végéről kezdjük, de a végén is megegyeztünk abban ( a németes csoport ) hogy majd a tanárnő dönt. Jött a tanárnő már mondta volna is az első nevet a sorban, mire az a bizonyos lány, figyelmeztette hogy mindig előről kezdjük a felelést ( teszem hozzá ez nem igaz ). A tanárnő persze igent mondott, és így én feleltem. Őszintén szólva nem örültem ennek, sőt egyszerűen felháborított, hogy egyes emberek képesek mindent megtenni azért hogy mentsék a bőrüket. 4 kaptam, ami nekem már nem jó ( maximalista vagyok ) és akik utánam feleltek, még ha gyengébb tanulók is mint én mind tudásukhoz képest jobb jegyet kaptak, de ez nem is lényeg, tény hogy tanulhattam volna, hiszen benne volt a pakliban hogy én felelek, de nem gondoltam hogy így…Ismét csalódtam egyet az emberekben, meg kell hagyni nem túl hálás lény az ember. Akkor abban a percben mikor ez mind villámként zúdult fejemre, tudtam volna sírni, mély fájdalmat éreztem, amit valószínűleg nem ez az eset okozott teljes mértékben. Betelt a pohár…De aztán valahogy abban a pár másodpercben legyűrtem mindent elkezdtem beszélni. Részben talán még ez is hasznomra lesz, hiszen, már azt is tudom magamról, hogy meg tudom tartani magamnak a problémáimat, nem kezdtem el mentegetőzni, és a másikat ócsárolni…beletörődtem…talán kezdtek felnőni? Persze a beletörődésnek nézhetném a másik oldalát is…félelem….igen talán ezért nem szóltam…féltem hogy nem tudnám elmondani érveimet sírás nélkül….De talán az első variáció igazabb, persze a kettőnek a keveréke adja, adhatja meg azt az érzést….Már máshogy nézek rájuk, tudom hogy a kapcsolataimról velük, vagyis ezeknek a hiányáról nem kell földre hullnom…nem…éppen ellenkezőleg….