2006 december 10. | Szerző: Unachit |

Beszéltem vele, pedig nem akartam, mindenki azt mondta muszály megtennem, mert ez így már nem mehet tovább. Nem hittem nekik, aztán a helyzet hozta önmagát. Megbeszéltük amikor találkoztunk hogy holnap is mindketten ráérünk úgyhogy már tuti a randi, nagyon jó volt minden, majd hirtelen beállítottak a barátai kértek tőle szívességet is hogy nézze meg a gépüket, és egészen addig amíg ott voltam azt szerelte, persze velem cseppet sem foglalkozott, nagyon jó elbeszélgettek a barátaival és én megint láthatatlannak éreztem magam. Majd az egyik “kedves” barát mondta hogy menjünk le valamerre, persze el is mentünk. Majd amikor kísért ki a buszra megkérdezte rutinszerűen a holnap jó ugye? erre én: még nem tudom, itt már éreznie kellett hogy nincs minden rendben…hát nem is volt….elegem lett, nem ez volt az első eset, és ezt még az anyukája is jobban felfogja mint ő. Ígérte minden másképp lesz, meg hogy tudja hogy igazam van, és megváltozik….Én hittem neki. Talán szeretem…furcsa érzés volt látni a szemében a félelmet hogy talán elveszíthet és ettől nekem is félelmem támadt…hiszen így én is elveszítem őt…sírhatnékom volt, de nem lett volna szerencsés a buszmegállóban sírva fakadni…erősnek éreztem magam le tudtam nyelni könnyeimet….és bátornak hogy kimondtam nincs minden rendben…