2010 február 13. | Szerző: Unachit |

Gondolom mindenki volt már úgy,
hogy azt érezte túlságosan simán ment egy-egy ügy, illetve túl jó a helyzet.
Nem tudom, miért nem tudok tiszta szívből örülni bizonyos dolgoknak, de
valahogy mindig bennem van egyfajta félelem, hogy ha hozzászokom, és eltűnik, abba
belepusztulok.

Sokszor ábrándoztam arról, hogy
majd találok magamnak egy olyan fiút, aki az előzőekkel ellentétben megbecsül
és talán szeretni is fog. Úgy gondoltam olyan helyen találkoznánk, ami annyira
hétköznapi, hogy pont ezért hihetetlen, például a buszon leült mellém, a
vonaton egy kabinba kerülünk, vagy akár az utcán ő szed fel a földről miután
elcsúsztam a jégen.

Nemrég tényleg így találkoztam
egy sráccal. Nagyon furcsa volt, hiszen így még sosem ismerkedtem meg senkivel
sem, mármint először általában barátok voltunk, majd abból alakult ki valami,
vagy éppen nem alakult ki semmi. De ő már akkor megtetszett. Nem sokkal rá
találkoztunk és az óta is együtt vagyunk ennek már három hete. Egészen a mai
napig élveztem ezt az egészet, ám most megint előjött ez a fura félelem,
aggodalom elegye. Furcsa ez az egész, minden túl jól alakul, meg sem lepődnék
azon, ha közölné, hogy csak szórakozott egyet velem, mert bután hangzik, de
akkor állna helyre az egyensúly. Másrészről hiszek abban, hogy az életünk
területén nem mehet mindig minden rendben, mármint család, munka, párkapcsolat,
anyagiak valaminek szükségszerűen rosszul kell mennie, tehát ebből a
feltételezésből kiindulva, ha a párkapcsolatomban minden jól alakul, mi lesz az,
ami átveszi a helyét? Tulajdonképpen ez sem jobb, hiszen óvatosan és gyanakvóan
figyelek mindent, várva az intő jeleket. Nem utolsósorban a miatt is frusztrált
vagyok, mert ilyenek miatt aggódom, ami teljesen baromság, és bosszant, miért
nem tudom élvezni a pillanatot?

Talán odavagyok a problémákért,
vonzanak a nehéz helyzetek, és ha éppenséggel minden jól megy, hát akkor majd
gerjesztek magamnak okot az aggodalomra. Szánalmas…

Ami pedig még inkább nevetséges,
hogy az életem többi részén sincs minden rendben, sőt! A családomban is akad
probléma szép számmal (munkanélküliség, veszekedések), a suliban sem mindig az
elképzeléseim szerint alakulnak a dolgok, és hát az anyagiak tekintetében sem
vagyok éppen eleresztve, tekintve, hogy nem tudnak a szüleim segíteni, illetve
mivel költségtérítéses finanszírozásra vettek csak fel a pótfelvételi
keretében, még ösztöndíjat sem kaphatok. Jelenleg igyekszem valami munkát
találni, hogy kihúzzam év végéig. Persze az önállóság nagyon tetszik, már
régóta vágytam erre, de azért lehetne néha könnyebb is.

Tehát tényleg hihető lehetne a
gondolat, hogy valami  igenis lehet jó,
de akkor miért nem tudom elhinni???