2010 február 19. | Szerző: Unachit |

 

Ha visszagondolok eddigi
életemre, nem csak a ténylegesen megtörtént dolgok ébresztenek bennem
érzéseket, sőt sokkal jobban tudja azt bánni az ember, ha valamit nem tett meg,
ha valamit elszalasztott. Bár tényleg hiszek abban, hogy a dolgok mindig úgy
alakulnak, ahogy kell, illetve eleve el vannak rendelve, nem igazán hiszek a
véletlenben. Tehát ha ebből indulok ki, azt hiszem, nem változtatnék semmin
sem, hiszen ki tudja milyen hatással lenne a jelenlegi életemre, ahhoz túlságosan
is ragaszkodom hozzá.

De van egy másik fontos része
ennek az életnek, ezt pedig az álmok jelentik számomra. Itt nem úgy értem az
álmot, hogy jövőkép, illetve amit el szeretnék érni, nem itt a ténylegesen megálmodott
dolgokra gondolok.

Egynéhányat közülük máig nem
tudok elfelejteni. Némelyikükből csak az érzésre emlékszem, hogy mennyire
boldog voltam, máskor az egész történet élénken megmarad. Emlékszem volt olyan
időszaka az életemnek, főként a középiskolás éveim alatt, hogy tudatosan az
álomba menekültem, nem tetszett az életem, ilyenkor az álmok jelentették a
vigaszt. Délután hazaértem, ettem valamit, tanultam egy kicsit majd aludtam
egyet, persze előtte kellő mód felkészültem, éber álmodozás, majd jöhet a
tényleges álom, csakhogy biztosan kellemes legyen.

Mára már ezekre nincs szükségem, csak,
néhanapján amikor minden összejön, és kicsit el akarok szakadni az adott
szituációból. Most éppen az ellenkezője történik, úgy érzem minden rendben,
például amellett lehetek, aki fontos és azt akarom, hogy ez sose legyen
másképp, majd elalszom és jönnek a majdnem rémálmok, hogy mi minden mehet
tönkre mi következhet be.

Nem tudom, miért kínoznak ilyen
dolgok. Gabriel García Márquez írta: „Az álmokban az a jó, hogy sohasem
tudjuk, igazak-e vagy hazudnak.” Hát nekem pontosan ez a
problémám nem tudom, mennyire hihetek nekik, hogy mennyire tükröznek engem, és
mennyire a tényleges körülményeket.

Mint már írtam, nemrég
találkoztam egy sráccal, elég jól elvagyunk, bár még nem nyerte el a
bizalmamat. Éppen nála aludtam, szorosan hozzábújva, amikor még álmomban is ő
jelent meg, de ott egyáltalán nem éreztem jól magam vele, gúnyosan beszélt
velem, mintha semmibe venne. Az a legrosszabb, ami az ébredés után következik,
mármint nehéz ezen túltennem magam, pedig tudom, hogy azt nem ő mondta, de
mégis annyira valóságos az egész. De nem mondhatom azt neki, hogy bocs kell egy
kis idő, épp rólad álmodtam és az álmom alapján látni sem akarlak.

Valószínűleg az áll a háttérben,
hogy nem bízom sem benne sem magamban. Nehéz elhinni, hogy valaki minden hátsó szándék
nélkül kedvelhet, illetve hogy nem csak egy játékszernek tekint. Jelenleg el
sem hiszem. Remélem ez megváltozik és tudok majd bízni legalább magamban, addig
pedig elfogadom hogy az álmok is egyensúlyban vannak, ha rossz időszakot élsz
át életben tart, ha pedig kicsit a föld felett lebegsz, a földre húz…