2010 február 25. | Szerző: Unachit |

Hogy milyen embereket szoktam irigyelni idővel fokozatosan változik. Bár az emberek többsége olyan dolog miatt néz a másikra irigységgel, ami úgy gondolja nincs meg benne, vagy nehezen elérhetőnek tartja.

Hogy én kiket irigylek? Talán a magabiztos embereket, akik nagyon is tudják magukról, hogy nem tökéletesek, ennek ellenére képesek elfogadni magukat, de persze nemcsak otthon a sötét szobában, ahol nem látja őket senki, hanem akár egy egész tömeg előtt. Nekem ez azt hiszem nem megy. Pedig a legtöbb dolog ami nem tetszik magamon velem született, a génjeimben hordozom. De úgy érzem, ez nem jó mentség, ez nem kifogás, nem elég nyomós érv: hogy tessék én ilyen vagyok.

Szeretünk idomulni, mindenki tartozni akar egy közösséghez (ezt még Maslow szükségleti hierarchiájában is megjelenik) és ami ennek ellenére fontos, ugyanebből a közösségből ki is akarunk tűnni, hiszen senki sem szeretne átlagos lenni, hát nem nevetséges? Ez eleve egy ellentét mégis sokan mindkettőnek meg akarnak felelni, és ebbe a folytonos harcba hasad meg a személyiségük, és ha arra kerül a sor, hogy már önmagukat adhatják, arra elfelejtik kik is voltak, miben hittek, már csak a tömeg hangja visszhangzik a szájukon.

Mennyi időt és fáradságot tudnánk megspórolni azzal, ha elfogadnánk önmagunkat. Persze ez senkinek nem áll érdekében, hiszen a tömérdek terméket és szolgáltatást nyújtó piac nem engedheti meg magának, hogy elveszítse fogyasztóit, és az sem szerencsés, ha az emberek túlságosan erősek, akkor nehezebb lenne őket vezetni.

Mondjuk, legalább egy napig kipróbálnám mindezt, amikor nem húzom be a hasam, nem kerülöm azokat akik magabiztosabbak, és nem gondolok arra, hogy ők mit gondolhatnak rólam. Boldogabb lennék? Talán. Én lennék? Valószínűleg nem, hiszen ez a görcsös, félős, visszahúzódó ember vagyok én, ha mindez megszűnne mi maradna???