2010 március 23. | Szerző: Unachit |

 Körülbelül egy hete, hogy nekem szegezte a kérdést, mikor békésen pihentem mellette: szeretsz? Ez az egyszerű kis szócska pillanatok alatt visszarántott a földre, hebegtem-habogtam, míg végül kinyögtem, hogy azt hiszem. Többre nem tellett.

Azóta folyton ez jár az eszembe, miért kérdezte egyáltalán, ezek szerint számára fontos, hogy kimondja az érzelmeit és a szavak megnyugtatják. Nálam ez nem teljesen működik így, inkább a cselekedetek a tettek a mérvadóak, a szavak gyakran hazudnak de a tekintet, és a test nehezebben.

Most már azt sem tudom hogy a válaszom jó volt e illetve, létezik egyáltalán jó válasz? Igazat akarok neki mondani, nem akarom hitegetni, vagy hazudni neki, de jelenleg azt sem tudom, hogy mi az igazság.

Mi egyáltalán a szerelem? Honnan tudja, az ember, hogy szerelemes? Le lehet ezt írni általánosan? Azt hiszem nem. Azt tudom, hogy szeretek vele lenni, megnyugtat a jelenléte, szeretek hozzábújni, érezni az illatát, szeretem amikor grimaszol vagy amikor eltorzított hangon kezd el beszélni. Másrészről viszont félek, hogy csak áltatom magam a tekintetben hogy összeillünk, félek, hogy egyik reggel amikor rám néz már csak engem fog látni, és nem azt akit belém képzelt és nem leszek neki elég. Még azt sem tudom kit lát bennem, hogy egyáltalán milyennek tart.

Bár tény, hogy a szerelem kérdésében, az ő érzelmeitől valamelyest el kell vonatkoztatnom, hiszen attól még szerethet az ember valakit, ha a másik nem is ugyanezt érzi. Hát hogyne, mennyi fájdalmat és sírást előzhetne meg az ha csak azt szerethetnék, aki szintén ugyanúgy érez irántunk. Mennyivel könnyebb lenne, és mennyivel magányosabbak lennének úgy az emberek…