Azt hiszem elértem a mélypontot. Tegnap elsírtam magam a munkahelyemen. Amikor éreztem, hogy már nem bírom tovább igyekeztem nem feltűnően elsuhanni a mosdóba. Ilyen még nem fordult velem elő soha. Még az is ritka, hogy sírok, erre tessék… Alig bírtam összeszedni magam és visszamenni az emberekhez, persze kérdezték, miért olyan piros a szemem, van e valami baj. Erre nagy bőszen előadtam egy mesét, hogy a kontaktlencsémtől begyulladt egy kicsit a szemem. Nem térek magamhoz, nem tudom ki ez az ember a bőrömben, aki sír és hazudik.
Talán az alváshiány (mostanában kicsit összejött a meló) vagy a múltam kísértetei zavartak meg nem tudom, valószínűleg a kettő együtt. Az eltemetett kis ládáim előttem mászkálnak, hiszem ugyanoda mentem vissza dolgozni ahol tavaly is voltam diákmunkán és ott van az a fiú aki összetörte a szívem és nap mint nap látom, kedvesen köszönök neki, megkérdezem, hogy mi újság vele. Na erre fejelt rá a sors, hogy az a fiú akit én bántottam meg pár napra besegített, aki közölte, persze nem velem (de tudok róla az emberek az ilyen dolgokat szívesen közlik a másikkal), hogy tulajdonképpen látni sem akar. Na ilyen társaságban dolgozom, és tegnap mindezt már nem bírtam lenyelni, ki kellett jönnie azoknak a könnyeknek.
Persze ettől még nem tudom ki vagyok, és már azt sem tudnám megmondani, hogy hol kezdődött ez az egész szentimentálissá válás. De már itt van, és most ezzel kell megtanulnom élni. Talán megpróbálom ügyesen álcázni, maszk mögé bújok, cinizmussal iróniával felfegyverkezne és jöhet aminek jönnie kell. Egyszerűen hangzik. Nem tudom, hogy miért vagyok szétesve, és miért nem tudom összeszedni magam, és olyan lenni mint régen… Akkor legalább még elhitték rólam, hogy “kemény” vagyok, most meg csak egy hisztis idiótának érzem magam…