Hát újra itt vagyok…ritkán írok ide, nem vagyok túl jó “blogger”
azt hiszem. Csak hát…(kifogások mindig vannak.) Jó lenne ha a
gondolataim, vagy a magamban folytatott kis monológjaim automatikusan
megjelennének, és nem kellene gép elé ülnöm, megvárni, hogy egyedül
lehessek magammal, elzárkózni az avatatlan szemek elől és begépelni a
zagyvaságaimat.
De most itt vagyok, egyedül, és írok. Kissé lenyugodott az életem,
diákmelónak vége (múltamat is otthagytam egy időre: már ami a pasikat
illeti) újra fősulin húzom az igát. Próbálok barátkozni, nyitott lenni,
közben alkalmanként dolgozgatom, hiszen valamiből meg kell élni, és
közben rohan az idő. Alig kezdtem bele még a második évembe és már itt a
zh hét. Készülnöm kellene, de valahogy nem akar rávinni a lélek, és ezt
pontosan tudtam akkor is amikor úgy döntöttem, hogy nem a koliban fogok
készülni, hanem otthon. Itthon nehéz tanulni. Itt a család, aki
körülvesz és mindig beszélni akar, aztán a különféle elfoglaltságok, jah
meg persze a pasi.
Hát igen be kell hogy valljam, nagyrészt miatta vagyok itthon. És ő
még mindig az a pasi akiről az előzőekben írtam. Lehet, hogy ez
egyeseknél nem nagy szó,hogy már lassan kilenc hónapja együtt vagyunk,
de számomra ez: hűha. Eddig még senki mellett nem bírtam, és ez vele
egyáltalán nem küszködés, sőt, az a borzasztó amikor nem vagyunk együtt.
Lehet ez is a szentimentalizmussal jár, meglehet. De ezt most élvezem.
Ritkán mondok ilyet, leírni meg főleg nem szoktam, mert ez után jön az,
hogy a Sors, Élet vagy bármi nagybetűs rádöbben, jajj hát rólad meg meg
is feledkeztem: ezúton küldöm a késett problémákat meg persze az újakat
is. És akkor már hiába toporzékolok, és szívom vissza a kimondott
szavakat, nem marad más mint földre huppanni és elkezdeni újra felállni,
mert minden erről szól a folyamatos szarakodásról (már elnézést a
kifejezésért).
Félek, hogy történik valami ami végképp beteszi a kaput. De a jövőtől
való félelemmel nem lehet élni, az nem visz előre. Ki kell teljesen
tárni a karunkat ha repülni akarunk amennyire csak lehet, hiszen ha
magunk előtt tartjuk igaz, hogy véd ha földre esünk, de lehet úgy
repülni? De elég ebből a sok repülésből…az ember nem repül.
Most kinyitottam a szívem neki kinyitottam. Nem tudom miért neki és
miért most. Más is megérdemelte volna. Ez különben nagyon rémisztő. Most
nincs B tervem arra az esetre ha ő nem lesz mellettem, mármint csak az
eleje van meg: összeszedem magam. De mi lesz utána? Jelenleg nem tudom
elképzelni azt, hogy nem vagyunk együtt, hogy megyünk egymással szemben
az utcán és csak kedvesen köszönünk mint a régi ismerősök. És ez
rémisztő. Mindig racionálisnak tartottam magam, aki az eszére hallgat,
és nem alapoz senki másra csakis önmagára, és erre tessék jön ő és
mindennek vége. Mostanában belőle nyerek erőt, mármint ha rossz a
helyzet és biztatom magam, rá gondolok valami kedves emlékre, vagy csak
arra hogy nincs semmi baj, nemsokára mellette leszek, vagy az esetleges
közös jövőnkre amit mondjuk hazatérve a munkából ő vár otthon. Gondolom ő
nem is sejti mennyit jelent számomra, azt tudja hogy szeretem, de azt
nem tudhatja, hogy én hogy szeretek. Félek attól mi lesz ennek a vége,
mi lesz akkor ha egyszer felkel és már nem néz úgy rám többet, én meg
itt maradok, mindezzel a szeretetkupaccal egyedül. Ez elég frusztráló
érzés, de legalább itt leírhatom. Remek elegy, hiszen az ember lánya
kiírja magából a gondját baját, és továbbra is csak egy lány marad,
semmi több.
Ez vagyok én egy lány. Ez biztos. És hogy mi a többi, azt még nem tudom.