2010 január 7. | Szerző: Unachit |

Tegnap miután a matematika teljesen megkínzott és
jövő heti vizsgáimtól való félelem teljesen a hatalmába kerített, szükségem
volt egy kis kikapcsolódásra, így hát összekucorodtam a tv előtt és egyik
kedvenc orvosom dr. gregory house gondjaira bíztam magam. Percek alatt sikerült
kivernie a fejemből a problémáimat (és ebben az sem gátolt, hogy már láttam ezt
a részt) Érdekes témát boncolgatott ez az epizód, egy idős orvos szerette volna
ha a halálba segítik, mert már nem akart így élni. Persze dokinkat nem az ember
érdekelte sokkal inkább a betegsége és hogy megoldja a rejtélyt. Ami a végén
persze sikerült is, és kiderült hogy halálos beteg az öregember, így végül mégis
a segítettek neki meghalni. Nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mi ilyenkor a
helyes, ill. lehet e egyáltalán kijelenteni, hogy van jó döntés. Azt hiszem,
mint oly sok mindent ez életben ezt is szubjektív énünk határozza meg. Most úgy
gondolom, hogy én nem kérnék ilyet, és mással sem tenném meg. Hiszen az hogy
érzünk, hogy érezzük a boldogságot, a fájdalmat, a kínt…nem ez az élet? És ha
ez az élet, miért engedném el olyan könnyen? Miért mondanék le róla önként?
Szeretném érezni az utolsó lélegzetemet. Régebben azt gondoltam szerencsések
azok akiket álmukban ér utol a halál. De mégsem ezt szeretném, persze nem
választhatjuk meg halálunkat, de ha már életünk kezdete homályba veszett
legalább a vége legyen tudatosan elménkbe vésve.

Nemrég olvastam az élet más oldali
megközelítéséről ami nagyon megtetszett, ezért szeretném veletek is megosztani:
“ A legmocskosabb dolog az életben a vége. Vagyis, kemény egy
dolog. Elveszi egy csomó idődet és mit kapsz a végén? Belehalsz. Ez lenne a
jutalom? A halál a bónusz? Vagy mi? Azt hiszem, hogy pont fordítva működik ez
az egész… meghalni kéne először, letudni rögtön. Aztán jönne az öregek
otthona. Ha már eleget fiatalodtál, akkor onnan kirúgnak. Kapsz egy aranyórát.
Dolgozni mész. Ledolgozol negyven évet, amíg végre elég fiatal vagy ahhoz, hogy
visszavonulhass és élvezd az életet. Bulizol, kipróbálsz ezt-azt. Közben
felkészülsz az iskolára – egyetem, középiskola, majd az általános. Utána
kiskölyök leszel és annyit játszol, amennyi beléd fér. Nincsen felelősség
egyáltalán a válladon. Aztán bebújsz egy kellemes, meleg helyre, ahol lebegve
töltöd az utolsó kilenc hónapodat és alaposan kipihened magad. Végül pedig egy
hatalmas ekszasztikus orgazmusban kimúlsz a világból.” Hát, hogy jobb
lenne e így élni, azt nem tudom, valószínűleg csak jelenlegi életünkből
figyelve lehet csábító, ezt azonban eldönteni nem az én tisztem…