2007 február 19. | Szerző: Unachit
Sajnos sokszor érezzük úgy hogy életünk leragadt, mintha innen már nem lehetne továbbjutni ha ez volt a maximum amit ki tudtunk ebből hozni. Valaki megreked a munkájában a kapcsolataiban és vannak olyan szerencsétlenek is akik az életük bizonyos szakaszát nem tudják elhagyni. Ez talán félelemből adódik vagy a szívünk legmélyén tudjuk ezen még lehet változatatni, lesz ez még jobb is és nem lépünk tovább. Most úgy érzem megrekedtem. Változtatni nagyon félelmetes, az hogy hogyan reagálnak rá az emberek, milyen lesz a viszhang, és persze hiányzik a bizonyosság hogy mindezt jól tesszük. Sok mindent szeretnék, jó lenne ha egy nap mindent kipróbálhatnék megváltozhatnék majd, másnapra ezt mindenki elfelejténe, nem értem ilyen szimulációs programokkal miért nem rukkolnak elő… Akkor olyan lehetnék amilyen most vagyok, nem pedig olyan amilyennek megismertek, ha most tenném ezeket meg, rögtön jönnének a vádak: menő akarsz lenni, ki tetszik….stb. Hát ezért van az hogy az ember általában középiskola, főiskola, új munkahely első évében többet változik mint az ott töltött idő alatt összesen. Tehát ha az ember nem tud megváltozni akkor álmodjon! És én pont ezt teszem már hosszú ideje, álmomba menekülök ahol bárki lehetek, lehetek csábos hölgy, szuperhős bármi amit csak szeretnék, olyan emberekkel beszélhetek akik máskülönben hozzám sem szólnának. Szeretek aludni. Ott sosem érzem hogy félnék, mindig erős vagyok, soha nem szorongok. Persze erre nem lehet építeni de olyan ez nekem mint egy fájdalomcsillapító, segít átvészelni a nehezebb napokat. Vajda János írta: „Hátha minden e világon, Földi életem, halálom Csak mese, csalódás, álom.”
2007 január 26. | Szerző: Unachit
Letelt a hét.
Fárasztó volt az ez előtti hét, úgyérzem megküzdöttem saját magammal a tunyaságommal, és lustaságommal, célokat tűztem ki magam elé: minnél jobban lezárni a félévet, megpróbáltam csak a célomra figyelni persze másokat sem hagytam filgyelmen kívül csak éppen a velem kapcsolatos dolgokban ez állt az első helyen. Először csak az volt a fontos hogy minnél jobb dolgozatokat írjak, majd hogy a félévimben ne legyen hármas, majd következett hogy kevesebb négyes legyen.
Majd szerdán megkaptuk az értesítőt egy hármas egy négyes és tizenhárom ötös. Nagyon bosszantó az az egy hármas, elszúrtam. Pedig nem azzal kellene foglalkoznom hogy mi lett rossz hanem annak kellene örülnöm ami jó, mint például az én átlagom lett az osztályban a legjobb. Mégsem vagyok boldog. A barátnőmmel éppen pár órája beszéltem telefonon megkérdezte milyen lett a félévim, én beavattam, ez első kérdése pedig az volt: Ugye büszke vagy magadra? Meglepett a kérdés és a válaszom is: nem. Nem tudom miért vagyunk mi ilyenek emberek. Talán ezt az egészet nem magam miatt csináltam csak azért hogy anyuék büszkék legyenek rám, hogy figyeljenek rám, és nem csak akkor amikor beszélek. Tudom, pontosabban gondolom milyen fárasztó lehet a munkájuk, hogy mennyi gondjuk lehet, de attól még szülők. Régebben rosszul éreztem magam hogy elvártam tőlük hogy figyeljenek rám, önzőnek hittem magam. Ma már tudom, hogy a szülőséggel ez is a kötelességükké vált. Most az hittem én naivan hogy változni fog valami de nem nagymamám közölte hogy pont azokból a jegyekből kaptam négyest és hármast ami fontos (teszem hozzá hogy ez nem igaz) apu elfogadta tényként anyu pedig a lehető legrövidebben megfogalmazta: ügyi vagy, még a szavakat is sajnálja tőlem??? Nem azt vártam hogy elkezdenek isteníteni és jönnek azzal hogy mi mindig is tudtuk hogy milyen okos vagy, hogy te bármire képes vagy…de ez azért rosszul esett, így már én sem tudok örülni, úgy érzem semmit sem ér hiszen ha nekik ez nem fontos akkor bizonyára nem is az, de akkor mi igazán fontos??? Megoszthatná valaki velem. Tudom hogy nem jó ha egy gyereket (elnézést a kifejezésért) orrba szájba dícsérnek, mert beképezlt lesz leszáll magától és stb… De nekem úgysincs olyan túlsok önbizalmam, most már más mentsvárom nincs mint a tanulás. Még nem tudom mihez lenne tehetségem, mi az én utam, szépségemmel nem bűvölök el másokat, zárkózott vagyok nehezen barátkozom, a fiúk észre sem vesznek sőt még az osztálytársaim sem, csak a könyvek maradtak, és most úgy érzem hogy ezt is elvették tőlem.
2007 január 11. | Szerző: Unachit
Hú ha a jövő hétre gondolok előre kiráz a hideg. Egyhetes betegségem után újra vissza kell térnem a ringbe. Minimum kilenc dolgozat amiről tudok és egy hetem van arra hogy gatyába rázzam a jegyeimet félévig, nem lesz egy gyermekjáték, de a kihívások mindig nagyon tetszettek, tetszenek.Hiszen az hogy imádjuk küzdelmet, annyit tesz, emberek vagyunk. Bak a horoszkópom, talán az mindent elárul 🙂 mindene a munka a jó teljesítmény precíz, makacs, pontos (igaz sokszor szoktam késni) de a lényeg hogy tipikus bak vagyok, és ezt büszkén vállalom. Amíg nem voltam iskolában eléggé szenvedtem persze nem a hőn szeretett osztálytársaim hiányától, nélkülül ellennék év végéig is, rossz volt otthon betegeskedni a mamám persze folyton ápolgatni akart ami egy idő után abban merült ki hogy az ő nyavajáit sorolgatta, ha azt hitte hogy ezzel megnyugtat enyhíti a fájdalmam tévedett. Beszélni sajnos nem tudtam hogy mindezt elmondjam neki. Hosszú idő óta ha már elegem van a családi kötelékekből belegondolok az én saját kis lakásomba, persze másik városban már látom magam előtt a berendezést, hogy majd úgy fogok élni mint egy igazi csajszi amire mindig is vágytam. Azt veszek magamnak amit csak megkívánok, nyugodtan tornázhatom senkit nem fogok zavarni és senki sem fog rajtam röhögni, csend lesz és nyugalom, mint egy álom. Aztán mikor láztól megkínzottan, szótlanul fetrengtem belegondolva jobb hogy ilyenkor nem vagyok egyedül. Nem tudnám ellátni magam, hiszen úgyanúgy kellene takarítanom, elintézni az ügyeket, boltba járni és még sok más mindent. Így ezek után talán senki sem élhet egyedül, támogatás nélkül. Persze ez nem fizikailag nyilvánul meg hanem lelkileg. Ha nem otthon laknék hanem egy másik városban anyu valószínűleg akkor is ápolna, és ez megnyutató, ha nem is a leg felnőttesebb dolog de megnyugtató. Persze az iskola hiányzott, a megszokott monotonitás, ami valljuk be nagyon megnyugtató tud lenni, és persze néhány ember mondhatni barátok bár nem azok az igazi jóbarátok de barátok és ott van még egy aranyos álom is T.
2007 január 10. | Szerző: Unachit
Végleg eldöntöttem, hogy ezentúl nem rajongok senki iránt, majd lesz ami lesz, és tényleg igaz amit egy híres ember mondott (már sajnos nem tudom hogy ki) szóval az hogy ha teljesen rákoncentrálunk arra hogy pasi pasi akkor tuti nem lesz pasink viszont ha úgy vágunk bele valamibe hogy nem a fiú termés learatása a célunk, pluszként akár azt is megkaphatjuk. Persze ez sincs mindig így, jó hallgatni az olyan történeteket, tündérmeséket, sziruppal leöntve mert reményt ad. De a remény sokszor nem jó tanácsadó, emberi, gyermeki naivságunkból adódik egyszer a földre taszít majd az égbe emel, de nélküle élni az életet…hát nem lehet. Érdekes hogy más emberek megismerik életük párját mondjuk egy boltban vagy éppen az utcán, valószínűleg ezek a sorsszerű találkozások a váratlan ajándékai. Míg mások (akik ilyenekben nem hisznek) hosszasan keresgélnek, figyelnek, és talán ezzel keltenek egy olyan kisugárzást ami taszít. Nem tudom hogy miért nincs barátom, könnyű ráfogni arra hogy nem vagyok elég jó, nem nézek ki elég jól. Sok nő, lány, asszony van ezzel így, ez egyszerű megkérdezik hogy állsz pasitéren, és akkor elkezdik mesélni hát…le kellene fogynom, már nem úgy nézek ki. Ez nagyon megnyugtató, de amint meglátunk az utcán egy adoniszi férfit egy átlagos, vagy akár kicsit csúnyácskább lánnyal, vagy elfordítjuk fejünket és valljuk be ez a gyakoribb, vagy elkezdünk találgatni, biztosan nagyon okos lehet, jó a kisugárzása, szuper vele az ágyban stb. Pedig talán nem kellene annyira hátrahelyezni magunkat a képzeletbeli ranglistánkon ahol sorra vesszük az ismerőseinket, hiszen bennünk is van valami. Ahogy egy szép nő bele tud szeretni egy férfi humorába, vagy éppen azért tetszik neki mert különlegesnek tartja, biztonságban érzi vele magát, és szóba sem jön a külső. Talán mindannyiunk élete tündérmese, csak mind mind más mese szereplői vagyunk, van aki hamupipőke, mások hófehérkék, csipkerózsikák vagy akár piroskák és még sok-sok más általunk szerethető lény. Egyszerűen az titok, hogy ne görcsöljünk, lazítsunk, élvezzük az életet és mosolyogjunk hiszen életünk főszereplői mi vagyunk nem pedig a hőn áhított várva-várt férfi.
2007 január 2. | Szerző: Unachit
Itt az új év 2007! Remélem ehhez egy másik fajta élet is kapcsolódik, ami sokkalta jobb lesz mint az őt megelőző. Nem fogadtam meg dolgokat, az majd úgyis adja magát. Persze szeretnék lefogyni, bátrabban élni, lemondani a plátói dolgaimról és még sorolhatnám. Nem szeretnék folyton rajongani valamiért, illetve valamiért. Szeretném ha nem melengetné meg a szívemet egyetlen mosoly, és szépszempár sem, ha felkelteném annak a figyelmét aki iránt vágyódóm, ha nem vernének át. Persze ebből semmi sem fog teljesülni 🙂 A srác akivel járok, jártam megharagudott rám, és ha rajtam múlik ez így is marad ugyanis én nem fogok bocsánatot kérni tőle, ugyanis a szememre vetette hogy miért nem voltam képes sms-t írni neki, holott ugyanezt ő is megtehette volna. Dedós dolog tudom, de ez már úgysem működött. Nem tudom ki fogja kimondani hogy vége, vagy kimondja e valaki, de már vége van… Már régóta nem írtam, valahogy nem volt hozzá erőm. Nem tudom hogyan és miért tudok valaki olyasvalakit is megszeretni akit nem is ismerek igazán csak látom, beleképzelek egy másfajta embert, már lepereg előttem közös életünk filmje és ez nagyon gáz. Ha valakit tudna valamit tanácsolni annak nagyon örülnék 🙂
2006 december 10. | Szerző: Unachit
Beszéltem vele, pedig nem akartam, mindenki azt mondta muszály megtennem, mert ez így már nem mehet tovább. Nem hittem nekik, aztán a helyzet hozta önmagát. Megbeszéltük amikor találkoztunk hogy holnap is mindketten ráérünk úgyhogy már tuti a randi, nagyon jó volt minden, majd hirtelen beállítottak a barátai kértek tőle szívességet is hogy nézze meg a gépüket, és egészen addig amíg ott voltam azt szerelte, persze velem cseppet sem foglalkozott, nagyon jó elbeszélgettek a barátaival és én megint láthatatlannak éreztem magam. Majd az egyik “kedves” barát mondta hogy menjünk le valamerre, persze el is mentünk. Majd amikor kísért ki a buszra megkérdezte rutinszerűen a holnap jó ugye? erre én: még nem tudom, itt már éreznie kellett hogy nincs minden rendben…hát nem is volt….elegem lett, nem ez volt az első eset, és ezt még az anyukája is jobban felfogja mint ő. Ígérte minden másképp lesz, meg hogy tudja hogy igazam van, és megváltozik….Én hittem neki. Talán szeretem…furcsa érzés volt látni a szemében a félelmet hogy talán elveszíthet és ettől nekem is félelmem támadt…hiszen így én is elveszítem őt…sírhatnékom volt, de nem lett volna szerencsés a buszmegállóban sírva fakadni…erősnek éreztem magam le tudtam nyelni könnyeimet….és bátornak hogy kimondtam nincs minden rendben…
2006 december 7. | Szerző: Unachit
Az idő sokszor elsuhan mellettünk, de van pár olyan pillanat amikor megáll egy percre. Amikor meglepődünk, amikor hirtelen megörülünk valaminek, de mindenképpen váratlan dolognak kell történnie. Nekem ritkán vannak ilyen pillanataim, csak jövök-megyek néha céltalanul, sokan nem vesznek észre, még többen úgy csinálnak mintha nem vennének észre…Nem tudom már azt sem melyik a rosszabb…Tegnap nagyon furcsa dolog történt a kutyám (nagyon tündéri kis lény, nagyon szeretem 🙂 ) hirtelen rosszul lett, és nem tudtam mi a baja, lekucorodott majd hirtelen (senki nem ért hozzá) elkezdett sírni majd oda jött hozzám remegve az ölembe akart jönni de nagyon megijedtem és bevallom kicsit féltem is tőle, igen furcsa volt mindenkit követett….és anyu is megijesztett mert azt mondta biztos érez valamit….valami rosszat….most eléggé el vagyok keseredve és várom a végzetet, nem vagyok babonás, de ez tényleg megrémített. Tehát most várom a pillanatot ami mindent megváltoztathat, talán nem lesz annyira szörnyű és gyorsan vége lesz. Most is éppen azzal a sráccal beszélek msn-nen aki nagyon tetszett (tetszik), és arról beszélünk mikor találkozik legközelebb a barátnőjével…nem tudom mi tetszik benne nincs túl sok közös vonásunk, de mégis…míg azzal akivel együtt vagyunk nagyon sok mindenről egyformán gondolkodunk….de akkor miért vagyok ilyen lökött???
2006 november 28. | Szerző: Unachit
Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, megfogadtam hogy nem írok a szerelemről…Hát eddig ez sikerült is, de rájöttem, hogy nem lehet szétválasztani a lelkünkben lezajlódó folyamatokat, mert mind mind hatással vannak egymásra.
Szerelem…hogy mi is az számomra elég nehezen lehet meghatározni. Mindenki másképp szeret, valaki egyszer azt mondta: “Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével.” Valószínűleg még nem tapasztaltam meg az igaz szerelmet. Most az életemben sok várakozás belépett egy fiú. Az egyik felem ujjong, hogy igen nekem is sikerült, míg a másik fele egy másik iránt vágyik. Aki mondanom sem kell finoman átnéz rajtam. Körülbelül 1 éve egy pillantás változtatott meg mindent. Aztán “bejelöltem ismerősnek” 🙂 és elkezdtünk beszélgetni, minden szuper volt elhívott randira is, majd “dolgoznia kellett” elhalasztottunk és azóta ez szóba sem került. Tegnap azt mondta barátok vagyunk, amihez én mindig tartottam is magam, elviseltem mindent amint legújabb kiszemeltjéről beszélt (vagyis írt, élőben bár egy suliba járunk még soha nem beszéltünk, de még telefonon sem). Bizonyára mindenki tudja milyen szörnyű érzés volt ez, mintha tőr forgatnának a szívemben, de nem léptem nem hoztam szóba semmit, féltem hogy kinevet. Nem tudom miért ragaszkodom hozzá, talán szeretek szenvedni. Ő sem lépett, soha nem akart beszélni velem bezzeg másokkal, amint megtetszett neki valaki rávetette magát. Talán mégis volt valami, az egyik legjobb barátjának azt mondta “jóban vagyunk”. Nekem már ez is elég…Egyszer talán, ha felnő és mindketten magányosan sétálunk az utcán, majd találkozunk, de addig is meghallgatom, tanácsot adok neki mint egy barát, ha majd megbántják ott lehessek, és segíthessek neki. Hát őszintén szólva nem tudom érdemes volt e belekezdeni a szerelembe….remélem igen, de ha mégsem tetszik, visszatérhetek a szerelemmentes témákra is 🙂
Jah, és végezetül itt van egy idézet a kedvenceim közül ami az elején idézett pár sor folytatása
” Hogy nem számít, mennyire jó valaki, mindenképpen fájdalmat okoz neked olykor. És ezért meg kell bocsátanod neki. Hogy évek kellenek a bizalom kiépítéséhez, de elég néhány másodperc a lerombolásához. Hogy nem kell megváltoztatnunk barátainkat, ha megértjük, hogy a barátok változnak. Hogy a körülmények és a környezet hatnak ránk, de magunkért csakis mi vagyunk felelősek. Hogy vagy Te tartod ellenőrzés alatt a tetteidet, vagy azok fognak Téged. Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel. Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod. • Talán Isten úgy akarja, hogy találkozzunk sok nem hozzánk illő emberrel, mielőtt találkozunk az igazival. Így mikor végre találkozunk vele. Tudunk majd hálásak lenni ezért az adományért.”
Paulo Coelho
2006 november 26. | Szerző: Unachit
Tévedtem magammal kapcsolatban….nem vagyok bátor, gyáva vagyok. Szörnyű dolgot láttam a minap. Éppen busszal utaztam, amikor az egyik megállónál egy bácsika szeretett volna felszállni, mire a buszsofőr elkezdett vele kiabálni, hogy “Megmondtam hogy nem utazhat velem többet, öltözzön fel normálisan” a bácsi kicsit furcsán beszélt (talán szellemileg egy kicsit sérült lehetett) nyújtotta a pénzét mire a vezető tovább ordítozott, hogy nem kell a pénze, majd végül nagy nehezen felengedte azzal a felétetellel hogy végig állnia kell, erre a bácsi fel akarta tenni a szatyrát az ülésre, ez aztán végképp kihozta béketűréséből a sofőrt felállt és lekezdett vele tovább kiabálni, hogy a szatyra egész eddig a földön volt hogyan merte feltenni, és hátraküldte, hogy kapaszkodjon a hátsó ajtónál a táskáját pedig tegye a földre. Azt hittem hogy a 3 percre lévő faluba megy, de nem, egészen a végállomásig így utazott (ez körülbelül 25 perc) és ráadásul ha jól láttam bár ebben nem vagyok biztos hiányzott az egyik karja. Már az úton a sírás kerülgetett főleg hogy a szemébe néztem. De akkor nem szóltam semmit.
Most sírok. Utálom magam. Visszagondolva a szemére, lehet fel sem fogta a dolgokat, még rajtam kívül körülbelül 10-en voltak. Senki sem szólt, végignéztük amint egy embert megaláznak.
Ennyit naív kis világomról, ahol az emberek egyenlők. Nem hittem hogy ilyesmi van, még soha nem láttam ehhez hasonlót. Azóta félek, félek attól hogy ezt még egyszer át kell élnem, hogy leközelebb belekötnek egy sötétett bőrübe, egy fogyatékosba, egy olyan emberbe aki más mint ők. Féltem őket, legszívesebben mint átkarolnám őket mint egy anya és azt mondanám: nem lesz semmi baj, hogy minden megoldódik, hogy senki nem fog azért bántani mert más vagy, hogy majd befogadnak és nem azt nézik milyen a külsőd hanem azt ami benned van. Filmekben már sokszor láttam faji megkülönböztetést, de így még nem. Nem hittem hogy ilyen itt is van. Nem akarom hogy ez így legyen.
Még mindig sírok, könnycseppem tovább csordul. Nem értem az embereket.
Hát újra itt…
2010 január 7. | Szerző: Unachit
Már nagyon régen nem írtam az utolsó bejegyzés 2007-ben volt, hogy azóta mi történt velem? Végre nem csak írtam az életemről, hanem éltem az életemet. Nagy vonalakban: leérettségiztem és talán furcsán hangzik de nem menekültem el rögtön az iskolából, pedig felvettek arra az egyetemre ahova menni szerettem volna, hanem maradtam még ötödéven is hogy szerezzek egy okj-s szakmát. Az az év gyorsan lepörgött, főleg hogy áprilisban már végeztem, és visszamentem oda dolgozni amiről már írtam-ahhoz a kis céghez-és még egy nyarat végiggályáztam ott(ez zsinórban a 4. volt). Majd egy sikertelen felvételi, egy kusza kapcsolat, egy sikeres pótfelvételi után a felsőoktatásba léphettem (bár nem a hőn áhított egyetemen).
Jelenleg elsőéves vagyok egy az otthonomtól 80 km-re lévő főiskolán, és kollégista lettem, elszakadva otthonról. Persze ez sem olyan mint amilyennek elképzeltem, majdnem mint a középiskola, csak senkit nem érdekel a másik, még pletyka szinten sem. De furcsa mód, boldog vagyok. Felszabadultam, nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólam, nem úgy élek ahogy elvárnák tőlem, hanem ahogy én akarom és ez nagyszerű érzés. Találtam barátokat akiknek 90% fiú, és akikkel már nyugodtan elmehetek bulizni és akikre számíthatok. Megváltoztam.
Ha nem is mindenben de nagyon sok mindenben átértékeltem a dolgokat. Azt mindig is fontosnak tartottam hogy tapasztalatot szerezzek, de volt jó pár olyan amire ezelőtt azt mondtam volna hogy nem. De ez megszűnt, már nem mondok nemet. Majdhogynem minden őrültségben részt veszek ami csak az utamba kerül. Hogy ezzel a közhellyel éljek: más szemmel látom a világot, és hogy tetszik? Egyszerűen csodálatos 🙂
Oldal ajánlása emailben
X