2006 november 19. | Szerző: Unachit |

Változás….az élet velejárója. Vannak olyan változások amelyeket nem vesznek észre a körülöttünk állók és még talán mi magunk sem. Minden befolyásol minket egy pillantás és érzés, persze legtöbbjüket nem tudatosan raktározzuk el, sokszor nem is emlékszünk arra az emberre akivel néhány mondat erejéig beszélgettünk, de valamilyen szinten ez is befolyásolt minket. Ezek és mind minden külső hatásra formálódunk akár a kövek a folyóban. Mi is ilyen kis kövecskék, vagy kavicsok vagyunk és az élet a nagy folyó kialakít minket. Valamelyik kő nagyobb sodrásba kerülve teljesen átalakul, mások ezt a változást csak a folyó partjáról figyelik. Mindig változunk és ha ezt elfogadjuk, tudatosabban élhetjük életünket. Visszagondolva a két három előtti énemre, nagyon sokat változtam, persze ezt a változást nem sokan veszik észre, még azok sem akik közel állnak hozzám. Sokszor elmosolyodok amikor az eszembe jut a külön német tanárnőmnek (anyukámék elszörnyedtek a 3 jegyem miatt németből, és rámküldték ezt a tanárnőt, nagyon kedves volt, aranyos szeretett beszélni a gyermekeiről, de az anyagban finoman fogalmazva nem ott tartottunk ahol órán, tehát szerintem sok hasznát nem vettem) szóval vele beszélgettünk a továbbtanulásról (7.-es voltam) és én persze jöttem a nagy terveimmem és azzal a mondattal, hogy én az ismerkedést várom a legjobban, hogy milyen jó lesz sok új emberrel megismerkedni és így tovább és így tovább… Hát ez nagyon nem jött be két év alatt annyit változtam, hogy inkább azt szerettem volna hogy a nyáriszünet kitolódjon mondjuk plusz két három évre… és majd olyan idősen és úgy szerettem volna hogy megismerjenek (az úgy alatt azt értem amivé válni szeretnék, persze ez sem tudatos és nem irányíthatom, de azért szerintem mindenkiben meg van egy bizonyos vázlat egy elképzelt kép amilyen emberek szeretnénk lenni, hasónlítani szüleinkre, példaképeinkre) Persze ez nem ilyen egyszerű, szeptemberben megkezdődött az iskola. Azt hiszem még mindig nem az erősségem a kommunikáció, pedig most nyáron mármint szünetben úgy döntöttem munkát vállalok, találtam is egy céget, felvettek és ott végre megmutathattom ki is vagyok, hiszen ott tényleg nem ismert senki. Az emberek kedvesek voltak velem és én is velük olyan volt ez számomra mint egy kis miniatűr utópia, de persze kezdődött a suli és búcsúznom kellett, persze nem mindenkitől….máig jó barátságban vagyok pár munkatársammal, és ez nagyon nagy örömmel tölt el, egy nehezebb nap után amikor besokkallok az emberektől (nem képesek visszaköszönni, esőben rámfröcskölik az utca latyakát és még sorolhatnám…) akkor ezek az emlékek feltöltenek, és azt hiszem ennek hatására már nem látom olyan tragikusnak az életemet mint azelőtt és próbálok úgy viselekedni mint akkor, és mosolygok hiszen: “Egy mosoly nem kerül semmibe, de nagyot visz véghez”