2006 november 22. | Szerző: Unachit

Néha, van úgy hogy ok nélkül lesz könnyes a szemünk, amikor nem tudjuk igazán eldönteni hogy végülis mi okozta, mi volt az utolsó csepp… Szörnyen szorító érzés kerít hatalmába és már szinte könyörögnél hogy sírhass, de nem megy…Valami visszatart. Pedig milyen jól jönne a megkönnyebbülés, hogy a “poharunkban” lévő bajainkat eltegyük, valahova mélyre, amit magunk elől is dugdosunk, amit nem lehet parancsszóra előhívni, valami megmagyarázhatatlan helyre. Lehet hogy furcsán hangzik és talán az is, de szeretek sírni, itt nem a hisztire kell gondolni, mások előtt igyekszem nem sírni, keménynek próbálom feltüntetni magam, ami néha nagyon nehéz. A múltkor például az iskolában, németórai felelésre készültünk, és egy lány bedobta hogy szólni kellene a tanárnőnek hogy most a névsor végéről kezdjük, de a végén is megegyeztünk abban ( a németes csoport ) hogy majd a tanárnő dönt. Jött a tanárnő már mondta volna is az első nevet a sorban, mire az a bizonyos lány, figyelmeztette hogy mindig előről kezdjük a felelést ( teszem hozzá ez nem igaz ). A tanárnő persze igent mondott, és így én feleltem. Őszintén szólva nem örültem ennek, sőt egyszerűen felháborított, hogy egyes emberek képesek mindent megtenni azért hogy mentsék a bőrüket. 4 kaptam, ami nekem már nem jó ( maximalista vagyok ) és akik utánam feleltek, még ha gyengébb tanulók is mint én mind tudásukhoz képest jobb jegyet kaptak, de ez nem is lényeg, tény hogy tanulhattam volna, hiszen benne volt a pakliban hogy én felelek, de nem gondoltam hogy így…Ismét csalódtam egyet az emberekben, meg kell hagyni nem túl hálás lény az ember. Akkor abban a percben mikor ez mind villámként zúdult fejemre, tudtam volna sírni, mély fájdalmat éreztem, amit valószínűleg nem ez az eset okozott teljes mértékben. Betelt a pohár…De aztán valahogy abban a pár másodpercben legyűrtem mindent elkezdtem beszélni. Részben talán még ez is hasznomra lesz, hiszen, már azt is tudom magamról, hogy meg tudom tartani magamnak a problémáimat, nem kezdtem el mentegetőzni, és a másikat ócsárolni…beletörődtem…talán kezdtek felnőni? Persze a beletörődésnek nézhetném a másik oldalát is…félelem….igen talán ezért nem szóltam…féltem hogy nem tudnám elmondani érveimet sírás nélkül….De talán az első variáció igazabb, persze a kettőnek a keveréke adja, adhatja meg azt az érzést….Már máshogy nézek rájuk, tudom hogy a kapcsolataimról velük, vagyis ezeknek a hiányáról nem kell földre hullnom…nem…éppen ellenkezőleg….

2006 november 19. | Szerző: Unachit

Változás….az élet velejárója. Vannak olyan változások amelyeket nem vesznek észre a körülöttünk állók és még talán mi magunk sem. Minden befolyásol minket egy pillantás és érzés, persze legtöbbjüket nem tudatosan raktározzuk el, sokszor nem is emlékszünk arra az emberre akivel néhány mondat erejéig beszélgettünk, de valamilyen szinten ez is befolyásolt minket. Ezek és mind minden külső hatásra formálódunk akár a kövek a folyóban. Mi is ilyen kis kövecskék, vagy kavicsok vagyunk és az élet a nagy folyó kialakít minket. Valamelyik kő nagyobb sodrásba kerülve teljesen átalakul, mások ezt a változást csak a folyó partjáról figyelik. Mindig változunk és ha ezt elfogadjuk, tudatosabban élhetjük életünket. Visszagondolva a két három előtti énemre, nagyon sokat változtam, persze ezt a változást nem sokan veszik észre, még azok sem akik közel állnak hozzám. Sokszor elmosolyodok amikor az eszembe jut a külön német tanárnőmnek (anyukámék elszörnyedtek a 3 jegyem miatt németből, és rámküldték ezt a tanárnőt, nagyon kedves volt, aranyos szeretett beszélni a gyermekeiről, de az anyagban finoman fogalmazva nem ott tartottunk ahol órán, tehát szerintem sok hasznát nem vettem) szóval vele beszélgettünk a továbbtanulásról (7.-es voltam) és én persze jöttem a nagy terveimmem és azzal a mondattal, hogy én az ismerkedést várom a legjobban, hogy milyen jó lesz sok új emberrel megismerkedni és így tovább és így tovább… Hát ez nagyon nem jött be két év alatt annyit változtam, hogy inkább azt szerettem volna hogy a nyáriszünet kitolódjon mondjuk plusz két három évre… és majd olyan idősen és úgy szerettem volna hogy megismerjenek (az úgy alatt azt értem amivé válni szeretnék, persze ez sem tudatos és nem irányíthatom, de azért szerintem mindenkiben meg van egy bizonyos vázlat egy elképzelt kép amilyen emberek szeretnénk lenni, hasónlítani szüleinkre, példaképeinkre) Persze ez nem ilyen egyszerű, szeptemberben megkezdődött az iskola. Azt hiszem még mindig nem az erősségem a kommunikáció, pedig most nyáron mármint szünetben úgy döntöttem munkát vállalok, találtam is egy céget, felvettek és ott végre megmutathattom ki is vagyok, hiszen ott tényleg nem ismert senki. Az emberek kedvesek voltak velem és én is velük olyan volt ez számomra mint egy kis miniatűr utópia, de persze kezdődött a suli és búcsúznom kellett, persze nem mindenkitől….máig jó barátságban vagyok pár munkatársammal, és ez nagyon nagy örömmel tölt el, egy nehezebb nap után amikor besokkallok az emberektől (nem képesek visszaköszönni, esőben rámfröcskölik az utca latyakát és még sorolhatnám…) akkor ezek az emlékek feltöltenek, és azt hiszem ennek hatására már nem látom olyan tragikusnak az életemet mint azelőtt és próbálok úgy viselekedni mint akkor, és mosolygok hiszen: “Egy mosoly nem kerül semmibe, de nagyot visz véghez”

2006 november 16. | Szerző: Unachit

Az emberek legalábbis nagy átlaguk azt hiszi magáról hogy megismerheti a másikat egy köszönésből, egy gesztusból vagy akár egy mozdulatból, vagy ha meg nem is ismeri de első benyomást ez adja. Hát igen… az első benyomások… NEM kellenek… feleslegesek…. Ha valakit nem ismerünk nem kellene rögtön beskatulyázni. Velem ezt tették és teszik folyton. Az osztálytársaim azt hiszik hogy a náluk jobb jegyeim miatt stréber vagyok, és ami a legfurcsább a tanár is ezt hiszi rólam. Múltkor például emelt törin lehajtottam a fejem mert ez már akkor a 8. órám volt azon a napon és eléggé elfáradtam….erre ő “jajj nem kell elkeseredni ha nem tudod a feladatot, majd gyakorlunk hasonlókat” ez a kijelentése eléggé szíven szúrt… és ezt a tanárnőt tényleg kedvelem is… de ne higgye azt hogy ismer… hiszen még én sem ismerem magamat…. felbosszantott, de talán nem is ő volt ennek az oka hanem saját magam. Nagyon zavar hogy nem tudok kilépni abból a szerepből amit rámszabtak…. és ami talán még ennél is rosszabb kezdek beletörődni. Egyre kevesebb emberrel vagyok jóban…valamiért nem keresik a társaságomat én pedig nem fogok térden állva könyörögni egyiknek sem, és most 3 év után kicsit furcsa is lenne olyas valakihez közeledni akivel nem is beszéltem ez idő alatt. Hogy őszinte legyek észre sem vesznek. Az osztály létszáma 25 fő, ebből 5 emberrel beszélek…. a többiekkel csak köszönő illetve “mosolygó viszonyban” vagyok. Nem mintha magasabb rendűnek tartanám magam náluk…sőt…tudom hogy nekem kellene nyitnom feléjük de nem megy…nem tudom rávenni magam….az nem én lennék…. Ezen régebben nagyon el voltam keseredve, aminek nyomai még máig bennem vannak pl.: amikor beérek a suliba nem a rövidebbik úton megyek, mert ahhoz el kellene vonulnom az előtt a folyósó előtt ahol rendszerint a “többiek” ülnek…és máig zavarban vagyok ha ki kell állnom órán a többiek elé és meg kell velük osztanom valamit, akár a gondolataimat, akármit, persze erre a tanárnőnek szintén megvan a saját kis magyarázata: “nem tudom kifejezni magam”. Ez tudom hogy nem normális, de egyszerűen ezen nem tudok továbbjutni. Még mindig eszembe jut az általános iskolai osztályom, a jól megszokott emberekkel akikben legalább annyi volt hogy tisztelték a másikat…. Hiányoznak, hiányzik a régi életem, de tudom hogy ameddig ezt siratom addig nem tudom értékelni a jövőmet sem. Valahol azt hallottam hogy az igaz barátságok a középiskolában kötődnek, de ez nem igaz, régen talán az volt de a mai fiatalok érzelmileg már annyira fejlettek hogy ezek a kapcsolatok már általános iskolában kialakulnak, és ez még az én “többiek”-emre is igaz. Fogalmazást kellett írni a legjobb barátunkról, és egyikük sem az osztálytársát választotta hanem valaki mást, így talán én is kicsit megnyugodva hátradőlhetek: nemcsak bennem van a hiba.

2006 november 14. | Szerző: Unachit

Hol is kezdej? Talán célszerű lenne a legelejéről….(na de ne aggódjatok nem Ádámtól és Évától….) Hogy miért is kezdtem el írni ezt a blogot? Talán azért, mert nem mindenkinek tudom elmondani a problémáimat,(igazából, őszintén senkinek sem) Azt hiszem ez lesz majd a”titkos” naplóm…. Szóval én egy 17 éves középiskolás lány vagyok, akár bárkinek lehetnék a szomszédja, a barátnője, az osztálytársa. A világ minden részén élnek olyan lányok mint én, akik semmiben nem térnek el a nagy átlagtól….nem bombanők és nem is géniuszok és nem szuperhősök. Másfelől viszont mindig hittem és most is hiszek abban hogy mindenkiben van valami különleges, valami ami másban nem található meg…és ez a dolog tesz minket egyedivé. Ez talán eddig oké is, DE mi az bennünk….én folyton keresem, hogy mi lehet az másokban is igyekszem ezt nézni, de valljuk be őszintén ez nagyon nehéz… Ha tudnám mi lenne az ami egyedi bennem…azt hiszem kihangsúlyoznám, de lehet hogy elrejteném hogy csak az láthassa aki igazán fontos nekem és én is az vagyok neki….de amíg azzal nem vagyok tisztában mi is az, addig ezen kár gondolkodnom, hiszem lehet hogy már mindeki ismeri hogy mi bennem az amitől más vagyok, de ezt mégsem kérdezheti meg az ember: Szerinted miért vagyok különleges? na ezek után akik még épelméjűnek tartottak azok is furcsa szemmel tekintenének rám. Tehát ezt is magunknak kell megtalálnunk, mint oly sok mindent az életünkben…. Tehát nem mondhatom magam népszerűnek…sőt…iskolánkban mint oly sok más iskolában klikkek jöttek létre….nálunk ez a kollégisták a bejárósok és a helybeliek…. én helybeli vagyok és mégsem tartozom sehova sem…lekéstem a csatlakozást…és most már bezárultak a körök és velem már senki sem foglalkozik még a fáradságot sem veszik arra hogy megismerjenek. Ez igazán szörnyű, de ezt is túlélem, hiszen amiben nem halsz bele az erősít 🙂